A nagymamám kedvence

Amikor az ember gyerekként szemléli a világot még minden nagyon békés és egyszerűnek tűnő. Az ember talán ezért is szeretne gyorsan felnőni. Én is mindig szerettem volna a felnőttek világába tartozni, jól el is voltam a felnőttekkel gyerekként is, de én azt gondolom, hogy mindig is azt gondoltam, hogy felnőttként szeretnék gyerek lenni, hogy több lehetőségem és kevesebb korlátom legyen. Nagyon szerettem ugyanis a gyerekkoromat. A nagymamám és a nagypapám vigyáztak ránk sokat, és mivel a Balatonnál volt egy kis nyaralónk, rengeteg időt töltöttünk el ott velük a testvéremmel.

Mondanom sem kell, hogy mennyire jó kapcsolat volt köztünk és a nagyszülők között. Egyszerűen imádtuk egymást. A szüleink sem hagytak magunkra, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy nem törődtek volna velünk, hanem inkább csak nagyon jól és jó viszonyban éltünk a nagyszülőkkel együtt. Boldog évek voltak azok. Sok – sok baráttal és Balatoni nyárral. Feledhetetlen. El sem tudom mondani mennyire hiányzik, mint ahogyan a nagyiék is.

Valamelyik nap pedig megláttam valamit, ami biztosan az irodám falát fogja díszíteni, egy Balaton vászonkép, amely mindig emlékeztet. Nem csak a nagyira, nem csak a gyerekkorra, vagy a boldog évekre, hanem arra is, hogy milyen embernek neveltek minket, milyen ember szeretnék lenni, és hogyan szeretnék majd foglalkozni nem csak a gyerekeimmel, de az unokáimmal is. A cél most azt, hogy az a régi Balatoni nyaraló még szebb legyen, és hogy egy – két év múlva majd, amikor mi is már gyerekekkel és családdal tudunk együtt menni nyaralni, akkor folytatni tudjuk azt a jó hangulatot és boldog közös nyári hangulatot, amit a nagyszülők ránk hagytak. És persze, hogy egy kicsit nagymamám is mindig velem lehegyen.